Miután egy tartalmas látogatást követően magunk mögött hagytuk az Élőbolygó Alapítvány gazdaságát kocsival a következő úti célunk a Balaton felé vettük az irányt. Veszprém irányába visszamentünk egy darabon, majd letértünk a tapolcai útra. Tótvázsonyban elköltöttük szendvicsebédünket, a helyi fagyizóban elnyaltunk hozzá egy közepesen élvezhető fagyit, majd meglátogattuk barátaimat akik a Barnag és Pécsely fölé magasodó Hideghegyen lévő alternatív házukhoz tartozó területen kísérleteznek gazdálkodással.

Egy Balatonfüreden eltöltött éjszaka után másnap délután vágunk neki Balatonhenye és az előző posztban már megemlített Fekete Bárány Manufaktúra meglátogatásának ahová előzetesen telefonon már bejelentkeztünk. Érkezés előtt Köveskálon a Pipacs vendéglőben ebédelünk. A hely ár-érték arányban elég jó, tudom ajánlani az arra utazóknak. Jelentősen felértékeli, hogy szerepelnek vegetáriánus fogások az étlapon méghozzá nem is csak egy ami valljuk be nem jellemző az átlag vidéki vendéglátóegységekre.

Alig fejezzük be az ebédet már hív is minket Lívia a fiatal gazdaasszony akivel a látogatást leegyeztettük, hogy mehetünk kicsit korábban mert előbb végeztek a délutáni programjukkal. Bekanyargunk kocsival a festői zsákfaluba, ahol Lívia a porta előtt fogad minket. Elmondja, hogy férjének sok munkája van ezért ő fog körbevezetni minket, majd miután előkeresi a kapukulcsot már meg is indul szapora léptekkel, energikus járással a birtok felé ahol a gazdálkodási tevékenység jelentősebb része zajlik. A földterületek nagy része a falu határában található, körülbelül 10 hektáron gazdálkodnak, eladásra különféle zöldségeket illetve állataiknak takarmányt termesztenek.

Elérjük a zöldségeskert bejáratát visszatekintve festői látványt nyújt Balatonhenye a régi templommal, nem is állom meg, hogy itt is elkattintsak egy-két képet. Rögtön a bejárat mellett a terület főút felé eső fás-bokros zöld sávjában Lívia ágkupacokat mutat nekünk, melyekről elmondja, hogy sündisznómenedékként szolgálnak, akik nagyon hasznosak a kártevők pusztításában, és az ökológiai sokféleség fenntartásában és fontos elemei egy biodinamikus gazdaságnak.

Ezután körbevezet minket a földön a zöldségágyások között. A kert most nem túl látványos hiszen kora május van, a növények még épp csak kibújtak a földből, az idő is elég száraz volt és ez látszik a talajon is, de van itt mindenféle növény: hagyma, fokhagyma, cékla, retek, uborka, mángold, egyéb saláta- és burganya-félék, paradicsom, tök és még sorolhatnánk. Lívia szeret kipróbálni különféle tájfajtákat, szeret kísérletezni csíkos céklával, sárga paradicsommal, sárga koktélparadicsommal, körte alakú koktélparadicsommal, vagy épp a kettő keverékével. Idén kipróbálásra kerül egy régi – és általam is nagyra becsült, kipróbált - magyar tájfajta az Ökörszív (ó az a zamat amikor először kóstoltam azt bizony nem lehet feledni). Megemlíti ugyanakkor azt is, hogy a vásárlók sokszor bizalmatlanok a régi-új, ismeretlen vagy szokatlan formájú és színű zöldségekkel, gyümölcsökkel szemben. Ez nekem azért is meglepő, mert én meg pont fordítva vagyok vele, szeretek szokatlan, új dolgokat kipróbálni. Hiába az emberi lélek, és életfelfogás mélyebb összefüggései ugye. Azért Lívia azt is hozzáteszi, hogy volt olyan vevője aki javaslatra kipróbálta a narancssárga paradicsomot és aztán az annyira ízlett neki, hogy legközelebb már kimondottan kereste.

Átsétálunk a terület túloldalára, ahol facsemeték és frissen ültetett málnatövek sorakoznak, előbbiek szélfogó és árnyékoló funkciót is ellátnak. Közben jobban szemügyre veszem a területet, egy keleties tájolású domboldal mely meredeken kezd lejteni, majd fokozatosan ellaposodik de az alsó, falu felé eső része egészen mélyen van így is. Lívia elbeszélése is megerősíti, hogy az alsó részek vizesedésre hajlamosak, begyűjtik a vizet. Elmeséli a tavalyi csapadékos év csúnyán megtréfálta őket, az alsó részek olyan mennyiségű vizet kaptak, hogy nem tudták hová elvezetni, így a tartósan víz alá került zöldségeik tönkrementek jelentős anyagi veszteséget okozva nekik. Elgondolkodom, majd szinte egyszerre jutunk el annak kimondásához, hogy az alsó területeken érdemes káposztatermesztéssel foglalkozni, ami egy nagy vízigényű, de ugyanakkor nagy tömeget is adó, és sokrétűen hasznosítható, jól tárolható zöldségfajtánk.

És ha már szóba jöttek a nehézségek, arra terelődik a szó mit éreznek Líviáék a legnagyobb kihívásnak egy négy éve indult ökogazdaság működtetésében. Elmondja, hogy ők is városiként vágtak bele lelkesedésből komolyabb tapasztalat nélkül, de a legnagyobb gondot mostanra talán a megbízható munkaerő hiánya jelenti. Nagyon nehéz azon a bérszínvonalon megfelelő munkaerőt találni amit egy etikusan működtetett ökogazdaság a jelenlegi gazdasági és támogatási struktúrában képes nyereségként kitermelni. Nehéz olyan embert találni aki bírja a nehéz fizikai munkát napi 8 vagy több órában, van azért szakértelme is és legfőképp van benne odaadás és elköteleződés az iránt amit csinál. Henye egy tipikus elöregedő zsákfalu ahol sokan felhagytak mindenfajta háztáji gazdálkodással, mezőgazdasági tevékenységgel. Fakadtak abból is problémáik, nehézségeik főként a kezdetekkor, hogy – ahogy az az ilyen helyeken lenni szokott – egy zárt, bizalmatlan közeg fogadta őket mikor ideérkeztek. Sokan nem értik az ökogazdálkodás, vagy azon belül a biodinamikus gazdálkodás mögött meghúzódó elveket sem, ebből is fakadtak a munkát megnehezítő együttműködési nehézségek. Pedig munkás kézre nagy szükség lenne: ökogazdálkodni igen tőkeigényes, ezért Lívia párjának Tamásnak a gazdaság ügyei mellett még egyéb fizetős munkát kellett vállalnia így a gazdasággal kapcsolatos munka nagy része a gyerekek mellett a fiatalasszonyra marad. Szerencsére akadnak szép számmal önkéntesek is, akik idetalálva hosszabb-rövidebb időre önkéntes munkával segítik a gazdaság működését.

Ahogy sétálunk visszafelé és megnézzük a belső kertet és az állatokat váltunk pár szót az értékesítésről is. Korábban kereskedők, éttermek felé történő értékesítéssel próbálkoztak mondja Lívia, de sajnos nem túl jó tapasztalattal. Volt olyan zöldségkereskedő aki azt kifogásolta, hogy földes a saláta alja. Hát igen ugye a saláta normál esetben a földben terem, nem pedig valami tápszeres oldatban kavicságyon, ahogyan a nagyüzemi, szupermarketben kapható íz és vitamin nélküli bár kétségkívül tetszetős növényeket termesztik. Ez a példa is rámutat mai kifordult gondolkodású, csak a rövid távú maximális profitot szem előtt tartó világunkra ahol a sár a zöldségen nem az anyag ami táplálja és élteti azt, csak egy kényelmetlenségi, profitcsökkentő, idő és pénzveszteséget okozó zavaró tényező. Ezért is döntöttek Líviáék a közvetlen piaci értékesítés, és egy saját ökopiac létrehozása mellett mely utóbbit nyaranta működtetik Balatonfüreden a kemping melletti területen. Itt hozták létre a Malackrumpli bisztrót is, ahol az általuk tenyésztett állatokból készült hústermékeket, illetve hamburgereket és egyéb ételeket árulnak, keresik az együttműködést más termelőkkel, igyekeznek bevonzani őket a piacra, de sokszor nem könnyű hiteles biogazdát sem találni.

Visszatérünk a takaros, újjáépített parasztházhoz és a hátsó kertbe megyünk megnézni a gazdasági épületeket, állatokat, és az ottani zöldségeskertet. Itt már nagyobbak a gyümölcsfák, sok fűszernövény egy takaros sziklakertben és salátafélék fogadnak minket fóliasátrak társaságában.

A fő profilt az állattartásban itt is az óljaik előtt vidáman dagonyázó mangalicák és a belőlük készített kézműves húskészítmények adják. A következő kis épületben egy csapat hangoskodó baromfi – tyúkok és néhány kakas - fogad minket, őket a rókaveszély miatt ilyenkor bent tartják. Nagyon szép állatok, többféle tollazattal pompáznak, van köztük fehér, klasszikus barna, fekete, és kendermagos.

Lassan búcsúznunk kell. Elmenőben még bekukkantunk a fóliasátrakba ahol már nőnek az idei zöldségpalánták, majd beköszönünk Lívia párjának Tamásnak aki többedmagával épp nagy munkában van az udvaron, végül feltankolunk egy-egy doboz sóskával ízesített pesto-ból (mindenkinek javaslom, hogy vegyen belőle mikor arra jár és szezonja van, egyedi, különleges ízélmény pirítósra kenve, sajttal mártogatva). Vetek néhány pillantást a ház terméskő burkolatú falaira és a tornác oszlopaira ahonnan pazar rálátás nyílik a lemenőben lévő nap fényében fürdő falura, a kertre és az alatta elterülő völgyre. Szép, érdekes és értékes hely ez amit elhivatott emberek hoztak létre és működtetnek példamutató szorgalommal és kitartással. Emlékszem, hogy tavaly nyáron a füredi biopiacon vásároltam és ettem a remek biozöldségeikből, most kiderült, hogy remek a pestójuk is. A húsról pedig csak azért nem tudok nyilatkozni mert gyakorló vegetáriánus vagyok. Továbbá mindenkinek javaslom ezt a helyet ha belevetné magát egy kicsit az önkéntes munkába hosszabb vagy rövidebb időre. Gyönyörű természeti és rusztikus falusi környezet, valamint becsületes, szorgalmas, jó gondolkodású emberek várják itt őket. Azt hiszem ez – a hasznos időtöltés mellett - egy jó alap az önmegismeréshez is.  

Fekete Bárány Manufaktúra:

http://fekete-barany.blog.hu/

Az ökogazdaságok, ökoüzemek legalább olyan fontos szerepet játszanak világunk élhetőbb és etikusabb elvek mentén történő átalakításának előre mozdításában mint a blogom másik sorozatában bemutatott ökofalvak. Ezek azonban nem csupán alternatív életmódok folytatására adnak lehetőséget, hanem egy jól működő gazdasági és társadalmi berendezkedésű országban a gazdaságban és a termelésben is fontos szerepet töltenek be.

Az ökofalvak mellett legalább annyira érdekel minden ami az ökológiai gazdálkodáshoz, a fenntartható mezőgazdasághoz kapcsolódik legyen szó bioélelmiszer előállításról, vagy a vidéki élethez kapcsolódó technikai újításokról. Ezért mikor meghallottam, hogy szűkebb pátriám a Balaton-felvidék vidékén is elkezdtek „ökogazdaságok kinőni a földből” úgy döntöttem, hogy ismét felkerekedem és saját szememmel nézek utána annak, hogy „mi fán terem az ökogyümölcs”, akarom mondani az ökoigazság e téren.

Ifj. Varga Sándorral egy biogazdaképző tanfolyam során találkoztam, melynek én aktív szervezője, ő pedig remek előadója volt. Előadása melynek során saját biodinamikus gazdaságán keresztül mutatta be a biodinamikus munka nehézségeit és szépségeit felkeltette érdeklődésemet. Így május elejére már le is szerveztem egy ökokörtúrát melynek során a családja által létrehozott és működtetett Élőbolygó Alapítvány keretében működő szentgáli biodinamikus gazdaságot, valamint a nyáron Balatonfüreden biopiacot is működtető balatonhenyei Fekete Bárány Manufaktúrát kerestük fel.

Szombat délelőtt érkezünk az Élőbolygó Alapítványhoz, ahol Sándor és párja Szilvi mintegy 70 hektáron folytatnak ökológiai gazdálkodást. A fiatal pár 2011 körül gondolt egy nagyot, és úgy döntöttek felhagynak a városi életmóddal és életüket egy biodinamikus farm organizmus világra segítésével és gondozásával, és ezzel a biodinamikus gazdálkodás további magyarországi elterjesztésének, meghonosításának szentelik. A kezdéshez a család mintegy 50 hektár mezőgazdasági területet  vásárolt meg a veszprém megyei Szentgál mellett, amihez további körülbelül 20 hektárt bérelnek.

Odaérkezésünkkor épp a soron következő fejlesztés, az új – tojórekeszekkel ellátott tyúkól kiépítése zajlott, jelenleg a tyúkok még az eredetileg a tehénborjak számára kialakított  egyik épületben vannak „elszállásolva” hiába, nem régi vendégei még a gazdaságnak, de erről majd egy kicsit később még bővebben.

Sándor körbevezet minket a birtokon. A terület már odaérkezésükkor is heterogén volt, azaz szántó, legelő és befásodó bozótos részek egyaránt alkották. Első utunk ezen a befásult, bozótos területen vezet keresztül, melyet fokozatosan kezdtek megtisztítani a felesleges növényzettől, csak a nagyobb fákat bokrokat hagyva meg, de ez akkora munkának bizonyult, hogy gyakorlatilag még most sem végeztek vele teljesen. Közösségi tér, gyümölcsös, és tyúklegelő került ide megálmodásra, érkezéskor látok is néhány gyümölcsfát és sok-sok ribizlibokrot (nem árt ide bizony nyáron ribizliérés idején is visszalátogatni).

Hamarosan egy kis tisztásra érünk, melyet hatalmas árnyat adó fák tűzdelnek, alattuk barátságos kis gyerekjátszótér. Sándorék két kisgyereket is nevelnek és úton van a harmadik is, munka után jó ha van hol játszani a gyerekekkel, azonkívül a gazdaság látogatókat önkénteseket is fogad, köztük különböző korú iskolásokat, érdeklődő családokat is. Önkénteskedni waldorf gimisek voltak nemrég, ők a kötelező önkéntes gyakorlatukat teljesítették itt így gazdagítva munkájukkal a gazdaságot.

Előttünk spárga és eperföld terpeszkedik, túl rajtuk a messzi távolban a tehenek szabadtéri etetőistállója látszik, ahol most a gazdaság egyetlen lova legelészik békésen. Mögöttünk egy málnás burjánzik a tisztás túloldalán, mely fölé védelmezőn nyúlnak be a terebélyes fák koronáinak ágai. A birtok ezen mélyen fekvő, ezért sok nedvességet összegyűjtő és megtartó területén érkezésükkor burjánzott a vadszeder, ezért úgy döntöttek, hogy ezt nemesített fajtákkal váltják fel, málnával és szederrel. A bokrok szemmel láthatóan szépen fejlődnek, a termés is jónak ígérkezik az idén.

Dél felé jár ideje megitatni az állatokat, ezért pick uppal és a rápakolt nagy köbös tartállyal a tehénlegelő felé vesszük az irányt mely kissé feljebb fekvő területen, a birtok északi oldalán helyezkedik el. A táj festői, a kiterjedt legelőket, és a déli irányban található takarmányföldeket a viszonylag száraz tavasz ellenére zöldellő erdők határolják, a szintén üdezöld földeket itt-ott Sándorék által telepített szélfogó és a mikroklilmatikus viszonyokat a talajerróziót kedvezően befolyásoló fasávok törik meg. Ezek még messziről alig látszó néhány éves csemeték, de ha megnőnek fontos szerepük lesz a gazdaság működésében. Ez nem is meglepő, hiszen Szentgál, csakúgy mint a közeli Veszprém igen szeles és télen a Bakony közelsége miatt igencsak hideg terület, nem mindegy mennyire van kitéve az elemeknek ember és állat.

Több kapun átjutva elérjük a legelőt, eközben elcsettintek néhány újabb fotót. Az itatóvíz hatalmas vödrökben van kikészítve a teheneknek. Az állomány nagy része 3-4 éves tehenekből áll, de vannak idősebbek és természetesen borjak is, akik a nagyoktól elkülönítve a völgyben kialakított épületben élnek míg nagyobbak nem lesznek. A tehénállomány most kezd igazán tejelni és ezzel meghozni a rengeteg befektetett pénzt és munkát, jelenleg 20-25 tehenet számlál.

Egyenként megállunk a műanyagdézsák mellett, segítek őket feltölteni vízzel. A viszonylag meleg idő ellenére látszólag nem olyan sok fogyott ma vízből igaz bőven van kihelyezve nekik innivaló. Közben a gulya is megindul felénk. Az állatok komótosan kortyolgatnak a friss vízből, kicsit hideg nekik még a déli melegben. Némelyik egész közel enged magához, egynek-egynek óvatosan végigsimítom a nyakát. Az itt alkalmazott tartási módszerekkel elérhető, hogy a tehenek ellenállóbbak, tiszta egészséges takarmányhoz jutnak, tovább élnek és tovább tejelnek, egyszóval nem a kizsigerelés és a gyors haszon a cél. A gazdaság biodinamikus módszereket alkalmaz amiben fontos szerep jut a különféle preparátumoknak, azok készítésének és kihelyezésének valamint a holdnaptárnak aminek a segítségével a preparátum készítésének és felhasználásának idejét határozzák meg a maximális hatékonyság érdekében. A biodinamikus gazdaságban az ilyen növényi és állati preparátumok helyettesítik a kemikáliákat és az antibiotikumokat a növény- és állatvédelemben.

Miután végeztünk az itatással ismét visszatérünk a völgybe egy másik épület mellé. Itt élnek a mangalica sertések, belőlük disznóvágáskor különféle kolbászok és egyéb hústermékek készülnek. Érkezésünkre visítva tódulnak ki a nagy sátortetős ól alól ahol az itatóvályú leledzik hangosan követelve az élelmet, hiába etetési idő van itt is. Ők is kapnak a köbös tartályban hozott friss vízből, majd hamarosan megérkezik a takarmány is amit a malacok tülekedve falnak be. Látok több egészen pici malacot is, majd szemrevételezünk egy deszkából épült befogót, mögötte elkülönítve több vemhes kocát is látok elzárva akik már közel járnak az elléshez.

A látogatás során többször szembesülünk azzal, hogy ökogazdaságot működtetni ma Magyarországon még egy sima vállalkozáshoz képest is komoly kihívást jelent. A legnagyobb gond a magyar mezőgazdaságban az ésszerűtlen és előnytelenül eloszló támogatási rendszer, mely nem a munkát és a minőségi termelést, nem a foglalkoztatást támogatja hanem a birtokméretet, a tőkeerőt, és a rövid távon megtérülő, kizsákmányolásra épülő profitot. A hátrányos helyzet fokozottan sújtja azokat akik ökogazdálkodással kívánnak foglalkozni és minőségi termékeket állítanak elő ugyanis ennek többletköltségei sehol sincsenek megtérítve a termelők számára, az eladási árban pedig elég nehéz érvényesíteni ezeket egy ilyen alacsony vásárlóerejű országban mint amilyen Magyarország. És még említést sem tettünk az olyan nehézségekről, mint a napi rutin szintjén jelen levő bürokratikus hivatali packázásból, a nehézkes szabályozásból eredő nehézségek, vagy a hivatalos bio minősítés elnyerésének költségei. Mélyen átérzem ezeket a problémákat és magamban még annyit teszek hozzá, hogy különböző mértékben szinte a hazai gazdaság összes ágazatára jellemzőek ezek a nehézségek.

Elmajszolunk egy kiflicsücsköt, majd a völgy egy rejtettebb, szintén fásabb része felé vesszük az irányt ahol az út egy kanyarulata után három jópofa piros sátortetős, fehérre meszelt hosszúkás épület tűnik fel. Az első a fejőház ahol a teheneket szokták megfejni, a második az elválasztott bocik istállója, a harmadik a már említett tyúkállomány ideiglenes szálláshelye akik hamarosan költözni fognak átadva helyüket a borjaknak.

Vidéken nem könnyű biotermékeket eladni és ennek csak egyik oka a fizetőképes kereslet hiánya. A másik, hogy paradox módon a vidéki fogyasztók kevésbé igényesek és tudatosak a bioélelmiszer iránt mint a budapestiek, noha térben közelebb vannak az élelmiszer megtermelésének, előállításának helyéhez. Azért Sándorék szállítanak ki nem csak Budapestre hanem a közeli Veszprémbe és Balatonfüredre is, ami főként nyáron jelent komoly piacot, valamint együttműködnek más termelőkkel is, köztük a balatonhenyei Feketebárány Manufaktúrával (róluk bővebben a következő posztban írunk) akik a balatonfüredi Malackrumpli bisztrót és biopiacot működtetik.

Látogatásunk lassan a végéhez közeledik és ha már értékesítés, szívesen kóstolnánk és vásárolnánk a gazdaság fő profilját jelentő biosajtokból, és egyéb biotejtermékekből. Különféle fajtájú, és érési stádiumban lévő sajtok sorakoznak előttünk. Van itt parmezán, penészes kéksajt, trapppista jellegű félkemény és kemény sajtok, aktív szénnel kezelt külsejű tejszínes állagú fehér penészes sajt, joghurtok, és kenhető krémsajt.

Szilvi Sándor párja aki a sajtokat készíti elmondja, hogy korábban kísérletezett a sajtok fűszerezésével, de mivel mindenkinek más az ízlése a vevők inkább a natúr sajtokat választották mert otthon jobban tudták azokat fűszerezni a maguk ízlése szerint ezért maradt a különféle natúr sajtok gyártása mellett.

Kóstolunk a különféle sajtokból, kitűnő, lágy harmonikus ízek kényeztetik ízlelőbimbóinkat, a parmezán mintha csak Olaszországból származna, ahol dolgoztam egy ideig így megmaradt a számban az íze. A natúr krémsajt is feledhetetlen, pedig most friss zöldségek nélkül van alkalmunk csak kipróbálni, de elképzelem milyen lenne friss bioparadicsommal, zöldhagymával… A nyárias meleg és ezzel a nehezebb szállítás közbeni eltarthatóság ellenére nem álljuk meg, hogy ne vegyünk ebből is vagy 20 dekát. Rám nagy hatást gyakorol még az aktív szenes penészes sajt. Mondanám, hogy camambert jelegű de annyira nem értek a sajtokhoz, meg ez több annál. Kívül majdnem kemény, a penészes sajtburkolattal kellemesen harmonizál a vékony szénréteg biztosította enyhén füstös íz, belül viszont lágyan, tejszínesen olvad szét a szádban, úgy vagy vele, hogy csak ennéd és ennéd. Hiába boldog tehenek tőgyének gyümölcséből készül ez, hittel, kemény munkával és odaadással ami mind fontos és érződik is a termék minőségén, élvezeti értékén. Ilyent boltban nem nagyon kapni idehaza, főleg nem ezen az áron…  Természetesen belőle, a parmezánból, és a trappista jellegű sajtból is a kosárba kerül egy-egy adag a krémsajt és egy üveg kitűnő sárgabarackos biojoghurt társaságában.

Nagyon kellemes fél napot töltöttünk el itt. Elégedetten, élményekkel és finomságokkal megpakolva távozunk vendéglátóinktól. Összegzésként mit is lehetne még írni. Talán azt, hogy az Élőbolygó Alapítvány biodinamikus gazdasága, sajtmanufaktúrája és ökogazdasága az első olyan biogazdaság illetve ökokezdeményezés azok közül amiket Magyarországon volt alkalmam megtekinteni amiről elmondható, hogy a mindenki előtt ismert hazai körülmények és közállapotok, valamint minden fennálló nehézség ellenére a legközelebb jutott annak megvalósításához, hogy egy jól működő, minőségi termékeket előállító családi vállalkozásként működjön, amely termékeivel bármely bolt polcán megállná a helyét. Nagyon tetszett, hogy nem akar többnek látszani mint ami. Létrehozói rengeteg anyagi erőforrást, munkát és időt nem kímélve vállalkoztak arra, hogy úttörőként részt vesznek a hazai minőségi élelmiszer előállítás újbóli elterjesztésében és teszik mindezt minden különösebb felesleges ideológiai sallang, álspirituális és álfilozófiai körítés, okoskodás nélkül kitartással és alázattal. Ezt azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, mert sajnos idehaza sokszor tapasztalom, hogy akik szakítani kívánnak a valóban kritizálható nagyüzemi, a természeti és emberi erőforrásokat egyaránt kiszipolyozó materialista gazdaságszemlélettel, sajnos sokszor nem annak valódi alternatíváját, egy virágzó, életképes és harmonikus, letisztult profilú gazdaságot hoznak létre, hanem inkább valamiféle bezárkózó, túlideologizált kezdeményezést, aminél ez a túlideologizáltság inkább szolgálja a minőségi hiányosságok elfedését, mintsem a valódi minőségi alternatívára törekvést.

Az Élőbolygó Alapítvány ökogazdaságát bátran merem ajánlani mindenkinek aki érdeklődik a biodinamikus tehenészet és ökogazdálkodás rejtelmei iránt, szereti a finom sajtokat, vagy szívesen kiszakadna a poros füstös városból a jó levegőre és a csendbe, hogy önkéntes munkával egy jó ügyet szolgáljon.  Elmenőben már csak egy kérdés fogalmazódik meg bennem: hogyan lehet az, hogy a bioáruházak, nagyobb bioüzletek polcain jobb esetben többnyire csak német biotejtermékekbe botlunk nem is túl olcsó áron és nem hazai kisüzemi biotermelők minőségi termékeivel találkozunk. A választ mindenki fogalmazza meg magának.

Élőbolygó Alapítvány:

elobolygo.com

Legutóbbi beszámolóm ökofalvak témában Krisna-völgyről szólt, ahol 2012-ben tettem látogatást. Ugorjunk most időben egy nagyot, az utána következő években is sok helyen jártam, Magyarországon és külföldön egyaránt. Ezek közt vannak helyek amelyek érdekesnek bizonyultak és beszámolok majd róluk a további írásaimban és olyanok is amelyek feledhetőbbek, így kimaradnak a cikksorozatból.

Magfalva ahová tavaly – azaz 2014 év végén jutottam el - kicsit rendhagyó ebben a sorozatban abból a szempontból, hogy ugyan tudtam, hogy nem fogok ott különösebben rendkívülit találni de mivel úgy érzem, hogy minden kezdeményezésből lehet tanulni így érdemes bemutatni egy-két vitathatóan sikereset is. Ezért aztán engedtem egy ott önkénteskedő barátom többszöri hívásának és egyik munkahelyi kollégámmal egy hűvös október végi vasárnapon autóba vágtuk magunkat, hogy szétnézzünk egy kicsit ezen a helyen is. Amúgy Magfalva csak szombatonként fogad látogatókat, a többi nap munkanap, a vasárnap meg pihenőnap velünk az említett jóbarátom kérésére kivételt tettek.

Meg kell valljam voltak komoly fenntartásaim a hellyel kapcsolatban mikor odaindultam. Ez részben onnan fakadt, hogy olyanok megjegyzéseiből akik már jártak ott inkább arra lehetett következtetni, hogy nem sok érdekeset vagy újat tanulhat ott az ember. De engem sokkal inkább tartózkodóvá tettek az említett barátom által mutatott anyagok, vagyis Géczy Gábor, a hely megálmodójának és mondjuk úgy „szellemi vezetőjének” videói. Egy ideje eleve gyanakvással és bizonyos ellenérzésekkel viseltetek az olyan kezdeményezések iránt amelyek a világban fennálló problémákra úgy kívánnak megoldást keresni, hogy a külső nehézségekre (amelyek létrejöttét természetesen jól lehatárolható csoportok előre megfontolt és eltervezett, aljas szándékból elkövetett aknakmunkájának tulajdonítják)  és azok hibáztatására fókuszálnak, majd e köré gyártanak valami – sokszor elferdült – homályos ideológiát és azt tálalják fel megoldásként. A probléma ezzel csak annyi, hogy ezek többnyire fél- illetve álmegoldások, hatásuk legtöbbször meglehetősen lokalizáltan érvényesül (kb. azon a területen ahol az adott kezdeményezés működési tevékenységét kifejti) és igazából csak bezárkózáshoz és a probléma valós megoldásának elodázásához vezetnek.

Fenntartásaim és útitársam kíséretében kiszálltam hát az autóból Magfalván ahol jókora sár, a völgyben meghúzódó jurta és néhány épület fogadott minket a háttérben egy a birtokhoz tartozó kiserdővel amiről később kiderült, hogy a helyi tehén kedvence is mikor kedve tartja elszökni. Maga a hely amúgy Budapesttől délre, Monor és Gomba községek közt fekszik az Alföldön és a tulajdonos és szellemi guru Géczy Gábor 80 hektárnyi földjén terül el.

Néhány fotó elkattintását követően megindulunk az épületek felé, ahol barátom Zoltán fogad minket. Röviden szemrevételezzük az épületeket, van ugye egy jurta, egy sátortető ami alatt mindenféle termékeket tárolnak, meg ott van a kenyérsütő kemence is, meg több kisebb nagyobb házikó: az egyik a tanyagondnok Sándor Zoltán – aki Géczy Gábor féltestvére is – és családja háza ami kvázi főépületként is üzemel. Itt kapott helyet a konyha és a téli étkező is, a másik szemközti kis épületben ott tartózkodásunk idején a juhász lakott. A jurta mellett van egy nagy jellegzetes kerek épület is ami jelenleg méret és építéstechnológia szempontjából mondhatjuk, hogy a legjelentősebb építmény a területen. A "főépület" mellett akkor kezdték építeni a téliesített zuhanyzóhelyiségeket döngölt földből (ez egyébként a legtöbb épület építőanyaga) ami szemmel láthatóan nagy hirtelen lett félbehagyva, az érkezésünkkor sietősen távozott emberek mint nem sokkal később megtudom  az előző napi önkéntes építőbrigád tagjai voltak. Váltunk pár rövid üdvözlő szót magával a „guruval” Géczy Gáborral is aki épp nagyon elfoglalt és ezért szűkszavú, de én nem is erőltetem a társalgást, a helyet más is meg tudja mutatni, tőle meg már eleget hallottam a videóin a youtube-on.

Nagyjából ebédidőben érkezünk és én befizetek 2500Ft adományt mivel ha nem végez önkéntes munkát a látogató (korábban kikötöttem, hogy megfelelő munkaruházat hiányában és egész heti konyhai feketemosogatást követően nem vagyok hajlandó sarat dagasztani, csak a körbevezetés érdekel) Magfalva csak ezen adomány megfizetése fejében tekinthető meg  amiért a körbevezetés mellé egy meleg ebéd is jár. A körbenézés előtt asztalhoz ülünk amit nem bánok, mert bizony megéheztem. Miután gyanútlanul helyet foglalok a háziasszony – Sándor Zoltánné - elém rakja az ebédet ami főtt krumpli véres hurkával. Na ez ugyan nem ért meglepetésként miután Zoltán utalt rá nekem többször is, hogy disznóhúst esznek itt az emberek disznóhússal mert a fő profil a mangalica, és annak feldolgozása (de erről majd később). Udvariasan közlöm hogy vega vagyok de ebből ne csináljanak gondot megeszem én szívesen az üres főtt krumplit is savanyú uborkával. Az egyébként kedves és szimpatikus háziasszony erre aztán gyorsan úrrá is lesz pillanatnyi zavarán amit a bejelentésem első fele okozott neki és egyéb teendői után néz, én meg miközben az üres félig kihűlt főtt krumplit lapátolom befele a savanyú uborka kíséretében (ami valamiért szintén nem saját gyártásnak hanem „tesco”-s boltinak tűnik) eltűnődöm azon, hogy vajon mekkora kreativitást igényelne ráütni egy tükörtojást a „vendégnek” az üres krumplira azért a 2500 Ft adományért főként annak ismeretében, hogy érkezéskor tekintélyes tyúkudvart láttam pillanatnyi étkezőmmel szemben vagy 50 tyúkkal akik felteszem még október végén is csak-csak letojnak 2-3 tojást naponta együttesen.

Miután sikeresen túltettem magam a szegényesnek érzett ebéd okozta sokkhatáson már érkezik is Géczy Gábor testvére, hogy körbevezessen. Tagbaszakadt kopasz ember fogad minket, Sándor Zoltán akivel - miután közli, hogy bármilyen kérdésre válaszol - megkezdjük „körtúránkat” a birtokon. A gazdaság fő profilját képező mangalicáknál indítunk, akik az erdő aljában lekerített dagonyázósban heverésznek gondtalanul. Vendéglátóimtól megtudom, hogy többféle mangalicafajta létezik, nekik a rőtszőrű vált be ezért azt tartják. Az állatokat maguk vágják, a feldolgozott húst közvetlenül értékesítik illetve maguk fogyasztják el. A feldolgozás során leginkább különféle füstölt termékek – kolbászok, sonkák, szalonna – készülnek, de kapható a már említett hurka is.

Ahogy nézegetjük a sertésállományt majd visszaindulunk a nagy kerek vendégépület felé érdekes beszélgetés indul meg kalauzolómmal. Az ilyen helyeken számomra szokatlan önkritikával elmondja, hogy sajnos az a baj ezzel a kezdeményezéssel, hogy nem lett végiggondolva mit is akarnak kihozni belőle: ökológiai elvek alapján szervezett mintagazdaságot, oktatóközpontot a gazdálkodás iránt érdeklődőknek, idegenforgalmi, vendéglátóegységet, vagy egyfajta testi/lelki spirituális gyógyközpontot. Így aztán sokan akik idejönnek már állnak is tovább mert bármilyen indíttatásból jön is ide valaki nem egészen azt kapja amit várt. Magamban elismerően adok egy plusz pontot ezért az eszmefuttatásért, az értékelés pontos és helytálló.

Megnézzük a nagy kerek közösségi házat, ami nem csak a Magfalvára hosszabb-rövidebb időre elvetődő önkéntesek és az itt éjszakázó vendégek szálláshelye, hanem szombatonként itt zajlanak a hely másik fő profilját adó népi természetgyógyászati kezelések is úgy mint csontkovácsolás, kenés, inazás, piócázás. Ez az épület nyűgöz le az egész telepen a legjobban, jó arányok, pontos mérnöki munka, egyszerű de szép ácsmunka, tömegkályhás fűtőrendszer. Szóval semmi extra de a célnak megfelelő szépen kivitelezett épület galériával is megnövelt belső térrel.

Újra elhaladunk a központi épületek és a félig kész téli fürdőhelyiségek mellett, majd némiképp váratlanul egy nagy roncsautólerakat következik. Mint megtudom a hely szellemi atyja valamiért tudat alatt vonzódik a selejtezés előtt álló többé vagy kevésbé régi járművekhez. Van itt mindenféle kisbusz, furgon, személyautó, kisteherautó üzemképtelenül illetve rendszám nélkül vesztegelve egy rakáson a tanyaépület mellett. Egy lerobbant Aro kisteherautó egészen meg is ragadja a figyelmem. Valószínűleg Géczy Gábor is így lehet ezzel mert mint megtudom, az érkezésünkkor a műhelyben zajló lázas munka épp a sokadik sikertelen kísérlet volt arra, hogy valami alkatrész megreparálásával életet leheljenek a járműbe. Amúgy Zoli elmondása szerint minden jármű állapottól függetlenül eladó is meg megőrzésre tartogatott is.

Egy nagy mesterséges tó utunk következő állomása melyet azonban csak félig sikerült feltölteni vízzel mert valahol kilyukadt a tófólia és így szivárog. A fólia nagy terjedelemben már messziről virít körbe a tó partja körül de hát a tóépítés az egyik legnehezebben kivitelezhető kerti munka ezt onnan tudom, hogy – igaz kisebb volumenben - én is próbáltam és nekem sem sikerült…

Szemügyre veszünk még egy kiserdőt, (innen származik a tűzifa amit főzésre, fűtésre, és a kenyérsütő kemence felfűtésére használnak), találkozunk az ökotanya elcsatangolt tehenével, majd nekivágunk a legelőnek ami hatalmas, egész a látóhatárig kiterjedően Magfalvához tartozik. Tartoznak hozzá juhok is akik a távolban legelésznek de nincs aki fejje őket, a gyapjukat meg muszájból lenyírják ugyan de nem tudnak mit kezdeni vele, így egy egész épület csak arra van fenntartva, hogy ott tárolják a feldolgozatlan gyapjút.

A legelő felső sarkában egy emelkedő tetején áll egy félig kész ház napelemekkel a tetején, amibe idővel Géczy Gábor és ifjú felesége költözik ha egyszer majd elkészül, nem messze tőle pedig egy a magyar Szent Koronát mintázó építmény-féleség ami Magfalva szakrális szentélye. Itt kísérőnk magunkra hagy minket mert be kell fogni az ismét elkódorgott tehenet, én pedig Zoli haverom és a kollégám társaságában elszemlélődök itt egy kicsit. Zoli szerint nekem mint nagy jógásnak éreznem kellene valamit mert ennek a pontnak erős a szakralitása. Hát nem tudom, hogy azt éreztem e de alapvetően az egész helynek nincs rossz kisugárzása nem csak ennek az egy pontnak. Azt viszont hatodik érzék nélkül a két szememmel is mindenütt láttam, hogy az egész kezdeményezésről leginkább az összeszedetlenség, átgondolatlanság jön le némi magyarkodással meg népieskedéssel leöntve.

Visszamegyünk a központi tanyaépületekhez ahol miután elsétáltunk a terebélyes nagyságú baromfiudvar mellett segítünk befogni a még mindig hajkurászott tehenet. Ez nem megy elsőre és egyszerűen de azért nagyon vért se izzadunk bele. Közben elérkezik a baromfiak etetési ideje akik közt a tyúkok mellett akad kacsa és liba is szép számmal, számos előttem ismeretlen tájfajta képviselői. A ludak erősen territoriális állatok, élénken kimutatják nemtetszésüket a kerítés mögül felém, meg a feléjük a társaságomban közönyösen bámészkodó barátságos macska felé.

Fényképezek még egy kicsit majd Zoli megmutatja a termékkínálatot: lehet venni kemencés kenyeret, parajdi sót, gyógynövény párlatokat, kerámia edényeket és házi pálinkát. Közben ismét előkerül a gazdaasszony is, aki elmondja, hogy épp egy mesekönyvön dolgozik ami hamarosan megjelenik, így az is kapható lesz /azóta a mesekönyv elkészült, és már kapható (a szerző megjegyzése)/. Ez felkelti az én érdeklődésem is mert szeretem a meséket, így magamban elhatározom, hogy igyekszem majd informálódni a megjelenést követően. Zoli biztat, hogy vásároljak valamit de le vagyok gatyásodva, így csak a parajdi só van számomra megfizethető áron, abból viszont fel is tankolok egy évre való mennyiséget. Végül Zoltán és a gazdaasszony jóvoltából gazdagodom egy szép nagy kemencében sült cipóval is (ez feledteti az ebédnél átélt malőrt az üres főtt krumplival) és meg kell mondjam, hogy itt egy újabb elismerést kell adjak: otthon megszegve a kenyeret azt kell megállapítanom róla, hogy kitűnő. Egyszerű fehér kenyér de mégis egészen más mint a boltban kapható akár jobb minőségűek is. Az hogy kemencében sült egészen más ízt kölcsönöz neki, sehol nem ettem még ilyen kenyeret. Kívül jó ropogós a kérge, belül puha de mégis tömör, zamatos, élvezet enni minden morzsát. Azonban az előállítása is költséges, a kemence fűtési igénye és a komoly kézimunka igény miatt (korán reggel kell elkezdeni felfűteni a kemencét, bedagasztani a kenyeret) 500 forintos kilónkénti áron kapható, de csak helyben.

Lassan búcsút veszünk Magfalvától. És hogy mik az összbenyomásaim? Minden fanyalgásom és előzetes csipkelődésem ellenére kellemesen csalódtam a helyben. A  magyar nemzetieskedő ideológia nem is érződik olyan nagyon mint tartottam tőle és a felsorolt tökéletlenségek ellenére totális csődtömegnek se mondanám. Az igaz, hogy koncepciótlanság jellemzi és semmi olyan nincs itt amit máshol ne valósítottak volna meg de mégis működik valahogy, sok nehéz helyzetben lévő ember megtalálja itt a helyét hosszabb-rövidebb időre és alapvetően jószándékú embereket láttam a kezdeményezés mögött. A termékeik egyáltalán nem rosszak csak jobb marketing kellene nekik. Kicsit kevesebb ideológia, letisztultabb profil, figyelmesebb, nyitottabb vendéglátás mellett egy egészen jól működő hellyé válhatna. Ha valaki viszont az igazi kemencés kenyérsütés művészetét szeretné elsajátítani, annak javaslom, hogy látogasson el ide.

„MAGfalva nevében a MAG szó Mintaként Alkalmazott Gondviselést jelent, 1997-ben hozta létre alapítója és megálmodója Géczy Gábor az ELTE egykori tanára. Céljuk az volt, hogy fenntartható alternatívát teremtsenek maguk, családjuk, valamint a köréjük szerveződő közösség számára a  fogyasztói civilizációval (melynek összeomlását prognosztizálták/ják) szemben. Elképzelésük a hagyományos paraszti gazdálkodás megvalósítására épül amelyben fontos szerepet kap a kalákában végzett munka és a lokális közösségépítés, valamint a közösség általa nyújtott védelem is.  Emellett a hely gyógyító központként is működik, a különféle népi gyógyászati technikák művelését tanítását a legmagasabb szinten valósították meg a magyarországi ökoközösségek közül.”[*]   

 

[*] Forrás: Vágvölgyi Gusztáv – Szép Éva: Közösségek felé,  fenntarthatósági kutatás zárótanulmány 2014.

     Krisna-völgyről szintén a pécsi zöld aktivista klub révén hallottam először. Akkor zöldfülű egyetemistaként még nekem is voltak bizonyos előítéleteim, sztereotípiáim a krisnásokkal kapcsolatban, és az első hírek is valahogy azok voltak, hogy ez nem is igazi ökofalu mert traktorral szántanak, a vendégeknek pedig műanyagtányéron szolgálják fel az ételt, műanyag evőeszközt, műanyag poharat használnak stb.

     Eltelt pár év és ahogy elkezdtem sorra látogatni a magyarországi ökofalvakat, egyre többször merült fel, hogy Krisna-völgy sem maradhat ki a listából, mert azért ez mégiscsak egy jelentős magyarországi közösségi és ökogazdálkodási kezdeményezés. Kapóra jött hogy 2012 nyarán a somogyvámosi Krisna-völgy Indiai Kulturális Központ és Biofarm adott otthont az ökofalvak nemzetközi találkozójának a Magyar Élőfalu hálózat szervezésében. Erről a rendezvényről röviden annyit érdemes tudni, hogy a különféle európai ökokezdeményezések, ökofalvak, ökoközösségek rangos találkozója, amely évente mindig másik országban kerül megrendezésre, meg annyit, hogy magyar pénztárcával mérve méregdrága. Szerencsére a hazai szervezők voltak annyira jó fejek, hogy kiharcolták, hogy legyen a kispénzű hazai közönség számára egy nyílt nap, amikor ingyenesen lehet részt venni a programon, és egy vezetett túra keretében bejárni Krisna-völgyet. Nekem se kellett több, kölcsön kértem apám kocsiját és egy lányismerősöm társaságában már útnak is indultunk a Balaton túlpartja felé.

     Pár héttel korábban már voltunk látogatóban Somogyvámoson, mikor is benéztünk Krisna-völgybe is, de akkor elsősorban Sölétromos Jenőt kerestük fel, aki érdekes dolgokat mesélt nekünk a völgy és a közösség történetéről, valamint a közösségépítés mikéntjéről. Barátaink már önkénteskedtek akkoriban egy pár hete az ökofaluban, és tettünk egy rövid látogatást is meginterjúvolva az egyik helyi vezetőt. Ő is, és Sölétromos Jenő is sokat elmondott arról, hogyan is működik a krisnásoknál a közösség.

     Krisna-völgy egy vallási alapokon szervezett mintegy 270 hektáron elterülő ökogazdaság, mely Somogyvámos közelében terül el az egykori Tsz-től és magánszemélyektől felvásárolt területeken. A projekt elindításában oroszlán réssze volt a már említett Sölétromos Jenőnek, aki elmesélte, hogyan kellett a zárkózott helyiek, és az ellenséges falusi vezetők ellenállását megtörve, nagy ellenszélben létrehozniuk az ökofalut. Ma a község önkormányzatában többségben vannak a Krisna tudatú hívők által működtetett Krisna-völgyhöz kötődő emberek, sokan akik nem az ökovölgyben laknak Somogyvámoson vettek házat és ott élnek, de ezer szállal kötődnek az ökovölgyhöz. Közéjük tartozik maga Sölétromos Jenő is aki szintén Vámoson él családjával, és aki a közös beszélgetés során igen mély benyomást tett rám, mind tudását, helyzet és emberismeretét, mind pedig szemléletét illetően. A felvásárolt területeken ma szétműtrágyázott, ökológiailag leromlott és kizsigerelt földek helyett egy több mint 100 féle madárfajnak otthont adó és egy összetartó közösséget ellátó ökogazdaságot találunk. Sölétromos Jenő a beszélgetés során kifejtette, hogy egy jól működő és sikeres ökofalu nem elősorban a pénzen, nem is a vezetési struktúra típusán vagy a helyi adottságokon múlik, hanem azon, hogy milyen emberek vesznek részt annak megvalósítáában, létrehozásában, mennyire karizmatikusak, milyenek a közösségszervező képességeik stb.

     Maga Krisna völgy egyébként hierarchikus vezetési struktúrára épül, a közösség életét szigorú szabályok határozzák meg. Körülbelül 130-200 ember él a völgyben, azért ennyi mert az említett 270 hektárnak ennyi az eltartóképessége. Állatokat a teheneken kívül nem tartanak lévén a közösség vallási okokból vegetáriánus. A teheneket viszont vallási okoból is tartják nem csak a tejük miatt és a területnek az állatok eltartását is tudnia kell biztosítani, ezért minden gondosan ki van számolva hány hektáron minek és mennyinek kell teremnie. Működtetnek egy tehén menhelyet is ahol a már kevés tejet adó, vagy egyáltalán nem tejelő tehenek lelnek otthonra nem a gazdasági haszon hanem elvi és vallási okok miatt. A már említett hierarchikus vezetés pedig valahogy úgy épül fel, hogy van a közösségnek egy egyszemélyi vezetője aki azonban inkább koordinációs feladatokat lát el és mellette az egyes szakterületeknek (pl: tehenészet, kertészet, stb.) is megvan a maga vezetője saját döntési hatákörökkel.

     Körbevezettek minket az ökogazdaságban, és meg kell mondjam Magyarország egyik legjobban működő ökogazdaságát volt alkalmam testközelből megismerni. Láttunk több zöldségveteményt fóliasátrakkal, egy gyümölcsöst, és egy hatalmas verem pincét ahol a gyökérzöldségeket tárolták télire. Az ökovölgy bioélelmiszerből gyakorlatlag önellátónak tűnik, a gazdaság biodinamikus módszerek alkalmazásán alapul.

Ezután ebédszünet következett, amikor is találkoztam a feketepontnak minősülő műanyagtálakkal és papírpoharakkal. A másik dolog amit nem tudtam megemészteni, hogy a férfiakat és a nőket a vallási előírásoknak megfelelően külön, egymásnak háttal ültették le enni. Az étel amúgy kifejezetten ízletes indiai kaja volt. Délután meglátogattuk a közösség büszkeségének számító tehenészetet. Odafelé menet pedig láttuk, hogy bizony az étrendjük alapját képező gabonafélék előállításhoz az alapanyagot termő gabonaföldeket traktor szántja és kombájn aratja. Hiába, a technikai fejlődést nem lehet kiküszöbölni, noha a tehenészet vezetője bemutatott több kísérleti stádiumban lévő, tehenek által működtethető mechanikus mezőgazdasági gépet. Egyelőre a működtetéshez szükséges tudás és a kielégítő technológiai színvonal akkor még hiányzott… A közösség saját általános iskolával rendelkezik a helyi gyerekek oktatására, amire szintén vetettünk egy pillantást, a nap végén pedig egy gyors látogatást tettem a közösség templomában is.

     Krisna-völgy sok szempontból egy, az önellátás és a közösségépítés terén lenyűgöző eredményeket felmutató ökoközösség, az egyik legeredményesebb „ökofalunak” tekinthető véleményem szerint ma Magyarországon. Másrészről viszont az önellátás vertikuma nem teljes, olyan gépi erőt kénytelenek használni továbbra is (traktorok, malom) mely a közösségnek magának nem áll rendelkezésre, valamint az ökológiai elvek is több helyen sérülnek (lásd eldobható tányérok/poharak). Bár egy jól működő modellt valósítottak meg a gazdaság és a közösségi rendszer megszervezése terén, számomra idegen marad az a vallási ideológia és sok területen merev, értelmetlen szabályrendszer, amik ott az életet beszabályozzák, így bár egy olyan helyet ismerhettem meg ahol sokat lehet tanulni és az eredmények tiszteletre méltóak, ez mégsem az a hely ahol szívesen letelepednék.

Krisna-völgy 1993-ban alakult Somogyvámoson a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége (MKTHK) és a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezete (ISKCON) kiemelt programjaként. Ma kb. 260 hektáron gazdálkodnak. A közösséget a misszionáriusok (kb. 150 fő), az önkéntesek és a támogatók alkotják. A munkát és a lelki életet ötvözik, az önkéntesek, és a miszionáriusok felajánlják a munkájukat az egyháznak, ezért róluk az egyház gondoskodik, biztosítva a megélhetést. Nagyobbrészt önellátó gazdálkodást folytatnak.

Forrás: Vágvölgyi Gusztáv – Szép Éva: Közösségek felé,  fenntarthatósági kutatás zárótanulmány 2014.

     Hosszú időn keresztül készültem ellátogatni Gyűrűfűre, amiről talán még több kíváncsiságomat felkeltő történetet hallottam barátoktól, a pécsi zöld aktivista társaimtól, mint Visnyeszéplakról. Nem sokat tudtam erről az ökofaluról, csak annyit, hogy onnan rendelhetünk biosajtot, meg egyéb bio tejtermékeket, meg hogy az aktivista levelezőlistánkon van egy tag, aki a faluban él. Tulajdonképpen ez volt az első ökofalu amiről hallottam, de a látogatás ennek – és a viszonylagos helyi közelségnek – az ellenére folyamatosan csak halasztódott. Közben elkerültem Pécsről és kikerültem a helyi zöld aktivista csapatból is, kétszer is voltam kinn dolgozni Olaszországban, szerencsét próbáltam Londonban, megjártam a 2009-es koppenhágai klímacsúcs kapcsán szervezett tiltakozásokat, hogy aztán végül a „nemzet fővárosában” Budapesten kössek ki.

    Ekkor adódott először az alkalom egy gyűrűfűi látogatásra. Megpróbáltam oda szervezni a 2010-11-es szilveszteri bulit, de mivel a szervezéssel már igencsak elkéstem csak a közeli Helesfán sikerült szállást szereznem. Végül a baráti társaság is csak másodmagamra csökkent (pedig, hogy reménykedtem, hogy a lányok is eljönnek). Pár napos ünnepi ott-tartózkodásunk egyik napját jelöltük ki a falu meglátogatására.

     Gyűrűfű története a 70-es évek elejére nyúlik vissza, ekkor néptelenedett el a korábban virágzó falu az akkori állampárti szocialista rendszer falurombolási politikája következtében. Az egykori települést a romjaiból építették újjá és kezdték újra benépesíteni a 90-es évek második felében.

     Már délutánba hajlott a nap mikor útnak indultunk azon a jeges téli napon követve a hosszan kanyargó földutat Dinnyeberki felől a jégbefagyott erdőn át. Átkeltünk egy téli álmát alvó patak hídján, kétoldalt vadregényes hangulatot árasztott a deres erdő. Gyűrűfű csendesen ködbe burkolózva fogadott minket. Itt-ott feltűntek a festői dombhajlatokban az erdő alján szeres elrendezésben megbúvó szépen felépített klasszikus vályogházak. A közösség tagjai szándékosan választották ezt az egyébként Zala megyére jellemző faluszerkezeti elrendezést, hogy így jobban a tájba simuljon a falu. Sehol egy teremtett lélek, csak a köd és az erdő csendje, mondjuk amúgy is inkább a látvány miatt jöttünk akkor.

     Átvágva a falun a házak közt kanyargó földutat követve elértük az egykori falu főterét, ahonnan tanösvény indul ki. A főtéren, az egykori temetőnél, és az egykor volt falu többi meghatározó pontján fényképes tájékoztató táblákat olvashat az ember Gyűrűfű történetéről, és arról, hogy milyen volt itt pár évtizede az élet. A főtéren még az erdei fák sűrűjében tisztán kivehetően ott van az hét fűzfa, melyek valaha az egykori falu főterén lévő kis park részét képezték.

     Néhány évvel később egy ifjúsági csere alkalmával megint visszatértem ide. Akkor nyár volt és volt mozgás a faluban, de mégis kevés helybélit láttam. A vendégházak takarosak, minden kényelemmel felszereltek, ránézésre meg sem mondaná az ember, hogy vályogból épültek. A vidék fantasztikusan szép, festői környezet vesz minket körbe, zöldellő erdők, a mezőn lovak legelésznek, más állatot azonban néhány kutyán-macskán kívül nem nagyon látni, az itt lakókból vendéglátóinkon kívül még kevesebbet, hiába a lakók többsége bár itt él mégis a közeli Szentlőrincre, vagy még inkább a nem is oly közeli Pécsre jár be dolgozni autóval… Ellátásunk szintén nem helyi alapanyagokból történik (konyhakertet, gyümölcsöst mutatóba sem láttam) még csak nem is nagyon helyben főznek ránk, nem túl fantázia de annál kalóriadúsabb nagyüzemi menzás ételünk Szentlőrincről érkezik. Hiába no, inkább skanzen mint eleven és aktív közösségre épülő ökofalu benyomását kelti ez a Gyűrűfű, a szép környezet ellenére mindenből sugárzik egy kis deprimáltság, magába zuhantság, maga a közösségi ház is a falu egy félreeső helyén, szemmel láthatóan kihasználatlanul bár üzemképesen szomorkodik.

     Bár a látottak alapján nem költöznék ide ha ökofaluban szeretnék letelepedni, mégis úgy jövök el innen, hogy jól éreztem magam mindkét alkalommal: a táj és az épített környezet harmonikus festői szépsége kárpótol azért, hogy szinte semmit nem találtam itt meg abból, amit kerestem. Gyűrűfű nem más, mint egy szép skanzen, de annak aki jó levegőre, szép vizuális élményekre, a természet közelségére vágyik, vagy érdekli az ökológiai elvek mentén kidolgozott faluelrendezés, vályogépítészet és a megújuló energiák alkalmazása, érdemes kilátogatnia ide. Aki működő alternatív közösséget, jól működő önfenntartó ökogazdaságot keres, annak nem Gyűrűfűt javaslom.

A Gyűrűfű Alapítvány 174 hektár területet vásárolt meg a Szentlászlói Tsz-től 1991-ben, majd elkezdődött a közösségi ház építése és az ökofalu tervezése. 1996-ban költözött ki ide az első két család amivel megindult Gyűrűfű újbóli benépesedése. A Dinnyeberkihez kapcsolódó és ezzel a falut a külvilággal összekötő kavicsos bekötőút 2000-re készült el, az első betelepülőket továbbiak követték. Jelenleg mintegy 8-9 család él itt. Infrastrukturális szempontból a falu saját infrastruktúrára támaszkodik (nincs vezetékes víz, gáz és csatorna sem, van ellenben vízellátás fúrt kútról és saját internet szolgáltató, az áramot a napelemek mellé a házakhoz pedig behozták kábelen is), a helyi bolt, posta, óvoda, iskola és a közvilágítás viszont hiányoznak.

Forrás: Vágvölgyi Gusztáv – Szép Éva: Közösségek felé,  fenntarthatósági kutatás zárótanulmány 2014.

    Úgy körülbelül 10 évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy az életem válságba jutott és minden amit addigi életem során fontosnak, vagy elérendő célnak tekintettem átértékelődött, vagy mellékessé vált. Egyetemi tanulmányaim hivatalosan a végükhöz közeledtek én azonban nem láttam perspektívát abban, hogy végzős politológusként választhatok a pályaelhagyás, vagy egy a szakmához kapcsolódó, de általam mégis vállalhatalan elvek és mechanizmusok mentén működő intézménynek végzett munka között. Ehelyett élénken foglalkoztatott a kérdés, hogy lehet e máshogy élni és ha igen akkor hogyan? E kérdés kapcsán fordult figyelmem a magyar ökológiai mozgalom, és azon belül az ökogazdálkodás és az ökofalvak, mint egy lehetséges alternatív életforma, és önfenntartási lehetőség felé. E témakörnek azonban nem csupán a – kétségkívül nagyon érdekes - termesztéstechnológiai oldala érdekelt, hanem idővel sokkal inkább a társadalom és közösségszervező elvei, módjai, módszerei.

    2006-2007 tájékán elkezdtem magyarországi ökofalvakat látogatni, majd idővel volt szerencsém látogatást tenni különböző programok keretében külföldi ökofalvakban is. Első célzott komolyabb utam 2007 tavaszán Visnyeszéplakra vezetett, mely már akkoriban is az egyik legsikeresebb magyar ökofalunak számított. Zöld körökben sokat hallottam Visnyeszéplakról, festői fekvéséről, sikeres közösségi szervezetrendszeréről, ezért úgy döntöttem néhány barátom társaságában egy egynapos kirándulás keretében felkeresem a falut, bár akoriban még elsősorban a falu összképe, és az ökogazdálkodás technikai részletei érdekeltek.

    Egy forró áprilisi napon indultunk útnak autóval Pécsről három jóbarátom kíséretében. A kocsival kicsit megkésve, már a déli órákban futottunk be Visnye településre, ahonnan gyalog folytattuk tovább utunkat. A település általános iskolájának falán még a szocializmus idejéből hirdette egy vöröscsillagos, sarlókalapácsos címertábla, hogy „állami általános iskola”.

    A szokatlanul forró áprilisi napsütésben végeláthatatlan gabonaföldeken keresztül poroszkálunk célunk felé, de csak sejtéseink vannak róla, hogy a megfelelő irányba megyünk. Itt-ott bokrokkal, cserjével benőtt területek szegélyezték utunkat, a távolban soha elérhetőnek nem tűnő erdősávok kéklettek. Balkéz felől egy épület romjai tűntek fel ahogy kanyarog az út, mellette öreg vadkörtefa, és csipkebokrok. Talán rég elhagyott tanyaépület. Vajon közel vagyunk már a faluhoz?

    Az út elágazott jobb és balkéz felé, én érzés alapján jobbra navigálom a csapatot. Felkapaszkodunk egy dombra majd a dombon az út melletti magaslesre, hogy tájékozódjunk, de mindenfelé csak szántók, cserjések, és távolabb erdők váltakoznak. Végül útbaigazítást kapunk arra járóktól és elindulunk visszafelé le a dombról, mégis a baloldali utat választva. Végre beérünk a fák közé amit nem bánok, mert már nagyon ki vagyok tikkadva, hiába kellett volna folyadékot hozni magammal. Aztán váratlanul kiérünk a fák közül, és hirtelen a faluban találjuk magunkat, vályogból épült parasztházak elszórtan az út mentén. Nem tűnik összefüggő ökofalunak, inkább olyan a benyomásom mintha egy település külterülete lenne. Egy udvarban baromfiakat látok nagy tömegben, majd a vízmosta földúton egy fura lány jön velünk szembe aki jövetelünk célja felől érdeklődik. Rajta kívül egy teremtett lelket sem sodor az utundkba a sors, noha több épületet és kertet is láunk. Elérünk egy haranglábhoz, mellette egy fedett étkezőhelyiség ami feltehetően közösségi célokat szolgál. Telik az idő, én meg kicsit tanácstalan és csalódott vagyok, valami vadregényesebbett képzeltem el. Lassan el kéne indulni hazafelé, én azonban – szomjúságom oltandó bekéretőzöm egy portára vízért. A ház nagyon takaros, csakúgy mint a gyümölcsfákkal és virágokkal teli kert, a tulajdonos nagyon készséges, örömmel válaszol kérdéseimre. A pohár víz amit felhajtok frissítő és jó ízű, megtudom azt is, hogy fúrt kútról van ahonnan a ház vízellátása is.. A ház fehérre meszelt, vályogból készült takaros, a kert fái kellemes árnyékot adnak, a faluban az áramot napelemek szolgáltatják.

    Rövid benyomásokat követően már indulnunk kell vissza. Utólag végiggondolva jobban is előkészíthettem volna ezt a látogatást. Jobb lett volna még több részletet megtudni erről a közösségről és a faluról, de pont ezért is – meg azért mert azóta sok jó és érdekes dolgot hallottam azóta róluk - tervezem a felkészültebb visszatérést a közeljövöben és hozzá kapcsolódóan természetesen az újabb beszámoló megírását is.

Visnyeszéplak egy aprócska ökofalu mintegy 150 lelket számláló közösséggel Baranya és Somogy megye határán, a Zselicség délnyugati peremén (Zselicszéplaknak is nevezik). A rendszerváltás idejére elnéptelendő falu történetében (a később még részletesebben bemutatandó szintén baranya megyei Gyűrűfűhöz hasonlóan) a 90-es évek derekán következett  be fordulat az első betelpülők (műegyetemi táncházasok, és a BME Zöld körösöeinek) megjelenésével. 2005-ben lendületet vett a betelepüők száma, a helyben született gyermekek száma 50% a közösség összlétszámán belül. A helyiek főleg gyümölcsészettel, állattartással és kézműveséggel foglalkoznak, az önkormányzati feladatokat de facto a Visnyeszéplaki Faluvédő és Közművelődési egyesület látja el.