Legutóbbi beszámolóm ökofalvak témában Krisna-völgyről szólt, ahol 2012-ben tettem látogatást. Ugorjunk most időben egy nagyot, az utána következő években is sok helyen jártam, Magyarországon és külföldön egyaránt. Ezek közt vannak helyek amelyek érdekesnek bizonyultak és beszámolok majd róluk a további írásaimban és olyanok is amelyek feledhetőbbek, így kimaradnak a cikksorozatból.
Magfalva ahová tavaly – azaz 2014 év végén jutottam el - kicsit rendhagyó ebben a sorozatban abból a szempontból, hogy ugyan tudtam, hogy nem fogok ott különösebben rendkívülit találni de mivel úgy érzem, hogy minden kezdeményezésből lehet tanulni így érdemes bemutatni egy-két vitathatóan sikereset is. Ezért aztán engedtem egy ott önkénteskedő barátom többszöri hívásának és egyik munkahelyi kollégámmal egy hűvös október végi vasárnapon autóba vágtuk magunkat, hogy szétnézzünk egy kicsit ezen a helyen is. Amúgy Magfalva csak szombatonként fogad látogatókat, a többi nap munkanap, a vasárnap meg pihenőnap velünk az említett jóbarátom kérésére kivételt tettek.
Meg kell valljam voltak komoly fenntartásaim a hellyel kapcsolatban mikor odaindultam. Ez részben onnan fakadt, hogy olyanok megjegyzéseiből akik már jártak ott inkább arra lehetett következtetni, hogy nem sok érdekeset vagy újat tanulhat ott az ember. De engem sokkal inkább tartózkodóvá tettek az említett barátom által mutatott anyagok, vagyis Géczy Gábor, a hely megálmodójának és mondjuk úgy „szellemi vezetőjének” videói. Egy ideje eleve gyanakvással és bizonyos ellenérzésekkel viseltetek az olyan kezdeményezések iránt amelyek a világban fennálló problémákra úgy kívánnak megoldást keresni, hogy a külső nehézségekre (amelyek létrejöttét természetesen jól lehatárolható csoportok előre megfontolt és eltervezett, aljas szándékból elkövetett aknakmunkájának tulajdonítják) és azok hibáztatására fókuszálnak, majd e köré gyártanak valami – sokszor elferdült – homályos ideológiát és azt tálalják fel megoldásként. A probléma ezzel csak annyi, hogy ezek többnyire fél- illetve álmegoldások, hatásuk legtöbbször meglehetősen lokalizáltan érvényesül (kb. azon a területen ahol az adott kezdeményezés működési tevékenységét kifejti) és igazából csak bezárkózáshoz és a probléma valós megoldásának elodázásához vezetnek.
Fenntartásaim és útitársam kíséretében kiszálltam hát az autóból Magfalván ahol jókora sár, a völgyben meghúzódó jurta és néhány épület fogadott minket a háttérben egy a birtokhoz tartozó kiserdővel amiről később kiderült, hogy a helyi tehén kedvence is mikor kedve tartja elszökni. Maga a hely amúgy Budapesttől délre, Monor és Gomba községek közt fekszik az Alföldön és a tulajdonos és szellemi guru Géczy Gábor 80 hektárnyi földjén terül el.
Néhány fotó elkattintását követően megindulunk az épületek felé, ahol barátom Zoltán fogad minket. Röviden szemrevételezzük az épületeket, van ugye egy jurta, egy sátortető ami alatt mindenféle termékeket tárolnak, meg ott van a kenyérsütő kemence is, meg több kisebb nagyobb házikó: az egyik a tanyagondnok Sándor Zoltán – aki Géczy Gábor féltestvére is – és családja háza ami kvázi főépületként is üzemel. Itt kapott helyet a konyha és a téli étkező is, a másik szemközti kis épületben ott tartózkodásunk idején a juhász lakott. A jurta mellett van egy nagy jellegzetes kerek épület is ami jelenleg méret és építéstechnológia szempontjából mondhatjuk, hogy a legjelentősebb építmény a területen. A "főépület" mellett akkor kezdték építeni a téliesített zuhanyzóhelyiségeket döngölt földből (ez egyébként a legtöbb épület építőanyaga) ami szemmel láthatóan nagy hirtelen lett félbehagyva, az érkezésünkkor sietősen távozott emberek mint nem sokkal később megtudom az előző napi önkéntes építőbrigád tagjai voltak. Váltunk pár rövid üdvözlő szót magával a „guruval” Géczy Gáborral is aki épp nagyon elfoglalt és ezért szűkszavú, de én nem is erőltetem a társalgást, a helyet más is meg tudja mutatni, tőle meg már eleget hallottam a videóin a youtube-on.
Nagyjából ebédidőben érkezünk és én befizetek 2500Ft adományt mivel ha nem végez önkéntes munkát a látogató (korábban kikötöttem, hogy megfelelő munkaruházat hiányában és egész heti konyhai feketemosogatást követően nem vagyok hajlandó sarat dagasztani, csak a körbevezetés érdekel) Magfalva csak ezen adomány megfizetése fejében tekinthető meg amiért a körbevezetés mellé egy meleg ebéd is jár. A körbenézés előtt asztalhoz ülünk amit nem bánok, mert bizony megéheztem. Miután gyanútlanul helyet foglalok a háziasszony – Sándor Zoltánné - elém rakja az ebédet ami főtt krumpli véres hurkával. Na ez ugyan nem ért meglepetésként miután Zoltán utalt rá nekem többször is, hogy disznóhúst esznek itt az emberek disznóhússal mert a fő profil a mangalica, és annak feldolgozása (de erről majd később). Udvariasan közlöm hogy vega vagyok de ebből ne csináljanak gondot megeszem én szívesen az üres főtt krumplit is savanyú uborkával. Az egyébként kedves és szimpatikus háziasszony erre aztán gyorsan úrrá is lesz pillanatnyi zavarán amit a bejelentésem első fele okozott neki és egyéb teendői után néz, én meg miközben az üres félig kihűlt főtt krumplit lapátolom befele a savanyú uborka kíséretében (ami valamiért szintén nem saját gyártásnak hanem „tesco”-s boltinak tűnik) eltűnődöm azon, hogy vajon mekkora kreativitást igényelne ráütni egy tükörtojást a „vendégnek” az üres krumplira azért a 2500 Ft adományért főként annak ismeretében, hogy érkezéskor tekintélyes tyúkudvart láttam pillanatnyi étkezőmmel szemben vagy 50 tyúkkal akik felteszem még október végén is csak-csak letojnak 2-3 tojást naponta együttesen.
Miután sikeresen túltettem magam a szegényesnek érzett ebéd okozta sokkhatáson már érkezik is Géczy Gábor testvére, hogy körbevezessen. Tagbaszakadt kopasz ember fogad minket, Sándor Zoltán akivel - miután közli, hogy bármilyen kérdésre válaszol - megkezdjük „körtúránkat” a birtokon. A gazdaság fő profilját képező mangalicáknál indítunk, akik az erdő aljában lekerített dagonyázósban heverésznek gondtalanul. Vendéglátóimtól megtudom, hogy többféle mangalicafajta létezik, nekik a rőtszőrű vált be ezért azt tartják. Az állatokat maguk vágják, a feldolgozott húst közvetlenül értékesítik illetve maguk fogyasztják el. A feldolgozás során leginkább különféle füstölt termékek – kolbászok, sonkák, szalonna – készülnek, de kapható a már említett hurka is.
Ahogy nézegetjük a sertésállományt majd visszaindulunk a nagy kerek vendégépület felé érdekes beszélgetés indul meg kalauzolómmal. Az ilyen helyeken számomra szokatlan önkritikával elmondja, hogy sajnos az a baj ezzel a kezdeményezéssel, hogy nem lett végiggondolva mit is akarnak kihozni belőle: ökológiai elvek alapján szervezett mintagazdaságot, oktatóközpontot a gazdálkodás iránt érdeklődőknek, idegenforgalmi, vendéglátóegységet, vagy egyfajta testi/lelki spirituális gyógyközpontot. Így aztán sokan akik idejönnek már állnak is tovább mert bármilyen indíttatásból jön is ide valaki nem egészen azt kapja amit várt. Magamban elismerően adok egy plusz pontot ezért az eszmefuttatásért, az értékelés pontos és helytálló.
Megnézzük a nagy kerek közösségi házat, ami nem csak a Magfalvára hosszabb-rövidebb időre elvetődő önkéntesek és az itt éjszakázó vendégek szálláshelye, hanem szombatonként itt zajlanak a hely másik fő profilját adó népi természetgyógyászati kezelések is úgy mint csontkovácsolás, kenés, inazás, piócázás. Ez az épület nyűgöz le az egész telepen a legjobban, jó arányok, pontos mérnöki munka, egyszerű de szép ácsmunka, tömegkályhás fűtőrendszer. Szóval semmi extra de a célnak megfelelő szépen kivitelezett épület galériával is megnövelt belső térrel.
Újra elhaladunk a központi épületek és a félig kész téli fürdőhelyiségek mellett, majd némiképp váratlanul egy nagy roncsautólerakat következik. Mint megtudom a hely szellemi atyja valamiért tudat alatt vonzódik a selejtezés előtt álló többé vagy kevésbé régi járművekhez. Van itt mindenféle kisbusz, furgon, személyautó, kisteherautó üzemképtelenül illetve rendszám nélkül vesztegelve egy rakáson a tanyaépület mellett. Egy lerobbant Aro kisteherautó egészen meg is ragadja a figyelmem. Valószínűleg Géczy Gábor is így lehet ezzel mert mint megtudom, az érkezésünkkor a műhelyben zajló lázas munka épp a sokadik sikertelen kísérlet volt arra, hogy valami alkatrész megreparálásával életet leheljenek a járműbe. Amúgy Zoli elmondása szerint minden jármű állapottól függetlenül eladó is meg megőrzésre tartogatott is.
Egy nagy mesterséges tó utunk következő állomása melyet azonban csak félig sikerült feltölteni vízzel mert valahol kilyukadt a tófólia és így szivárog. A fólia nagy terjedelemben már messziről virít körbe a tó partja körül de hát a tóépítés az egyik legnehezebben kivitelezhető kerti munka ezt onnan tudom, hogy – igaz kisebb volumenben - én is próbáltam és nekem sem sikerült…
Szemügyre veszünk még egy kiserdőt, (innen származik a tűzifa amit főzésre, fűtésre, és a kenyérsütő kemence felfűtésére használnak), találkozunk az ökotanya elcsatangolt tehenével, majd nekivágunk a legelőnek ami hatalmas, egész a látóhatárig kiterjedően Magfalvához tartozik. Tartoznak hozzá juhok is akik a távolban legelésznek de nincs aki fejje őket, a gyapjukat meg muszájból lenyírják ugyan de nem tudnak mit kezdeni vele, így egy egész épület csak arra van fenntartva, hogy ott tárolják a feldolgozatlan gyapjút.
A legelő felső sarkában egy emelkedő tetején áll egy félig kész ház napelemekkel a tetején, amibe idővel Géczy Gábor és ifjú felesége költözik ha egyszer majd elkészül, nem messze tőle pedig egy a magyar Szent Koronát mintázó építmény-féleség ami Magfalva szakrális szentélye. Itt kísérőnk magunkra hagy minket mert be kell fogni az ismét elkódorgott tehenet, én pedig Zoli haverom és a kollégám társaságában elszemlélődök itt egy kicsit. Zoli szerint nekem mint nagy jógásnak éreznem kellene valamit mert ennek a pontnak erős a szakralitása. Hát nem tudom, hogy azt éreztem e de alapvetően az egész helynek nincs rossz kisugárzása nem csak ennek az egy pontnak. Azt viszont hatodik érzék nélkül a két szememmel is mindenütt láttam, hogy az egész kezdeményezésről leginkább az összeszedetlenség, átgondolatlanság jön le némi magyarkodással meg népieskedéssel leöntve.
Visszamegyünk a központi tanyaépületekhez ahol miután elsétáltunk a terebélyes nagyságú baromfiudvar mellett segítünk befogni a még mindig hajkurászott tehenet. Ez nem megy elsőre és egyszerűen de azért nagyon vért se izzadunk bele. Közben elérkezik a baromfiak etetési ideje akik közt a tyúkok mellett akad kacsa és liba is szép számmal, számos előttem ismeretlen tájfajta képviselői. A ludak erősen territoriális állatok, élénken kimutatják nemtetszésüket a kerítés mögül felém, meg a feléjük a társaságomban közönyösen bámészkodó barátságos macska felé.
Fényképezek még egy kicsit majd Zoli megmutatja a termékkínálatot: lehet venni kemencés kenyeret, parajdi sót, gyógynövény párlatokat, kerámia edényeket és házi pálinkát. Közben ismét előkerül a gazdaasszony is, aki elmondja, hogy épp egy mesekönyvön dolgozik ami hamarosan megjelenik, így az is kapható lesz /azóta a mesekönyv elkészült, és már kapható (a szerző megjegyzése)/. Ez felkelti az én érdeklődésem is mert szeretem a meséket, így magamban elhatározom, hogy igyekszem majd informálódni a megjelenést követően. Zoli biztat, hogy vásároljak valamit de le vagyok gatyásodva, így csak a parajdi só van számomra megfizethető áron, abból viszont fel is tankolok egy évre való mennyiséget. Végül Zoltán és a gazdaasszony jóvoltából gazdagodom egy szép nagy kemencében sült cipóval is (ez feledteti az ebédnél átélt malőrt az üres főtt krumplival) és meg kell mondjam, hogy itt egy újabb elismerést kell adjak: otthon megszegve a kenyeret azt kell megállapítanom róla, hogy kitűnő. Egyszerű fehér kenyér de mégis egészen más mint a boltban kapható akár jobb minőségűek is. Az hogy kemencében sült egészen más ízt kölcsönöz neki, sehol nem ettem még ilyen kenyeret. Kívül jó ropogós a kérge, belül puha de mégis tömör, zamatos, élvezet enni minden morzsát. Azonban az előállítása is költséges, a kemence fűtési igénye és a komoly kézimunka igény miatt (korán reggel kell elkezdeni felfűteni a kemencét, bedagasztani a kenyeret) 500 forintos kilónkénti áron kapható, de csak helyben.
Lassan búcsút veszünk Magfalvától. És hogy mik az összbenyomásaim? Minden fanyalgásom és előzetes csipkelődésem ellenére kellemesen csalódtam a helyben. A magyar nemzetieskedő ideológia nem is érződik olyan nagyon mint tartottam tőle és a felsorolt tökéletlenségek ellenére totális csődtömegnek se mondanám. Az igaz, hogy koncepciótlanság jellemzi és semmi olyan nincs itt amit máshol ne valósítottak volna meg de mégis működik valahogy, sok nehéz helyzetben lévő ember megtalálja itt a helyét hosszabb-rövidebb időre és alapvetően jószándékú embereket láttam a kezdeményezés mögött. A termékeik egyáltalán nem rosszak csak jobb marketing kellene nekik. Kicsit kevesebb ideológia, letisztultabb profil, figyelmesebb, nyitottabb vendéglátás mellett egy egészen jól működő hellyé válhatna. Ha valaki viszont az igazi kemencés kenyérsütés művészetét szeretné elsajátítani, annak javaslom, hogy látogasson el ide.
„MAGfalva nevében a MAG szó Mintaként Alkalmazott Gondviselést jelent, 1997-ben hozta létre alapítója és megálmodója Géczy Gábor az ELTE egykori tanára. Céljuk az volt, hogy fenntartható alternatívát teremtsenek maguk, családjuk, valamint a köréjük szerveződő közösség számára a fogyasztói civilizációval (melynek összeomlását prognosztizálták/ják) szemben. Elképzelésük a hagyományos paraszti gazdálkodás megvalósítására épül amelyben fontos szerepet kap a kalákában végzett munka és a lokális közösségépítés, valamint a közösség általa nyújtott védelem is. Emellett a hely gyógyító központként is működik, a különféle népi gyógyászati technikák művelését tanítását a legmagasabb szinten valósították meg a magyarországi ökoközösségek közül.”[*]
[*] Forrás: Vágvölgyi Gusztáv – Szép Éva: Közösségek felé, fenntarthatósági kutatás zárótanulmány 2014.
